Injury - Halálra ítélt szerelem

Sziasztok!

Megérkeztem az első fejezettel, s ezzel együtt a modulsávban láthatjátok a másodiknak is az időpontját. Igen, sajnos (vagy nem sajnos) ez két hét, mivel eléggé sűrűen kell készülnöm azokra a fránya szóbelikre, így kevesebb időm jut mindenre. Lehet, hogy hamarabb is készen leszek vele, de akkor sem publikálom, hanem elkezdem megírni a harmadikat, s így azt valószínűleg hamarabb közzé is teszem majd.

Köszönöm szépen a három kommentet, a feliratkozásokat és a pipákat! Nagyon örülök neki, hogy a prológus felkerülése után így 18-an „összegyűltünk”, tényleg jól esik ez is, és az, amit Ask.fm-en írt nekem egy-két ember.

Nem is fecsegek tovább. Jó olvasást, jó hétvégét, és élvezzétek ki minden percét, mert olyan hamar elillan, hogy észre sem lehet venni.

Csók, Diana Lindsey 

Kanyargós volt

„A sérülés, a fájdalom, néha olyan mélyre tud vájni,

Akár egy borotvapenge.”

…………………………………………………………………………..

Amint megütöm a zongora első billentyűjét, kellemetlenül feltörő hang szakad ki belőle, ami feltűnő jelleggel terjed el a visszhangzó házban. Bár inkább nevezném kúriának, hiszen minden nemesi dolog kitűnik belőle; a hátsó udvaron lévő régi földbirtok, melyet benőtt a gaz, s néhány helyen a leomlott fal, melyen itt-ott felfut a sűrű növényzet. Az egész épület kisugárzása hasonlít egy horror filmben lévőre, ahol a főszereplő hangos sikoltások és nagy vértócsa közepében szörnyethal, vagy hasonlítható egy démonokkal és szellemekkel teli film helyszínéhez. Rejtélyes, régi, de egyben a szememben gyönyörű is. Ha kimegyek a teraszra, nem a szmogos levegő szaga szökik az orromba, mint ahogyan Los Angeles belvárosában, sokkal inkább az erdők, és a zivatar utáni esők illata.

Ha a kilépek a harmadik emeleten lévő terasz ajtaján, rögtön látókörömbe kerül a hatalmas erdő, melynek pontosan, szabályosan a közepén egy tó terül el. Teljesen távol, a fák sokasága után a magas hegyek sorakoznak, melyeket jelen pillanatban nem látni teljesen a felhők miatt.

Még utoljára végighúzom az ujjamat a fehér billentyűkön, majd egy nagy sóhajtás keretében felállok, és elindulok a lépcső felé vezető úton. Gyors léptekkel lemegyek a pár lépcsőfokon, majd a hálószobámba veszem az irányt. Kinyitom a szekrény ajtaját és feltúrom a nagy részét, míg végül megtalálom a megfelelő ruhadarabokat. Ledobom őket az ágyra, azokkal együtt magamat is, majd nyűgösen, ásítva felkapom magamra a felsőt, majd a nadrágot is. Mivel az időjárás eléggé változó, a táskámba passzírozok a pénztárca és a személyes cuccok mellé egy vastagabb pulóvert is, majd a lakáskulcsot felkapva az éjjeliszekrényemről tovább megyek a földszintig. Magamra szenvedem a cipőmet, majd hátrapillantok, és kinyitom a bejárati ajtót, aztán bezárom magam után.

Miközben a hűvös, friss, hegyvidéki éghajlat levegőjét szívom magamba az utcán sétálva, gondolataim felélednek. Ki hitte volna, hogy így fog alakulni az életem? Az érettségim kiváló lett, az ösztöndíjat megkaptam, így jövőre Svájcba járhatok egy olyan egyetemre, ami minden vágyam volt. Sikerült megcsinálnom azt, amit elterveztem, amilyen életet mindig is akartam magamnak, mielőtt kanyargós volt az utam, s a pokolba akart vezetni. Remélem, hogy az új élet vize majd lemossa a múlt mocskos sarát - talán úgy, hogy egyszer teljesen tiszta leszek, s a világom örökké stabil marad.

Már csak azon kapom magam, hogy belépek a bárba, s magammal rántom a reggeli szellőt a meleg helyiségbe. A csilingelő jelzés és az ajtócsapódás miatt néhány, szinte az összes szempár rám szegeződik, de nem sokáig, ugyanis egy fél másodperc múlva már mindenki tovább folytatta a cseverészést és a kávé fogyasztását. Így szokott ez lenni; reggel a munkába induló felnőttek és az idősebbek tartózkodnak itt, este pedig a fiatalok, akik vadul átbulizzák az éjszakát és leisszák magukat a sárga földig. Igaz, ez az első munkanapom itt, de már mesélt erről a helyről anya, aki intézte nekem a melót, így nagyjából sejtem, mire számíthatok.

Mivel a főnökkel, - aki történetesen az anyám jelenlegi pasija- már találkoztam és elmondta a bárral kapcsolatos dolgokat, s voltam egy próbaműszakon, így mint aki rutinos, belépek az alkalmazottaknak kijelölt helyiségbe, és ledobom a táskámat, majd a vékony blézeremet. Leakasztom a nevemmel ellátott vállfáról a munkaruhámat; egy neon zöld, pántos kivágott felső, és egy fekete nadrág. Persze mindkettő szűkös, testhez simuló öltözet, de ezt David tegnap, mikor beszélgettünk ki is fejtette nekem, bár nem kellett, hiszen én is tisztában vagyok azzal, hogy növelni akarja a forgalmat a női felszolgálókkal.

Miközben a felvett topot húzom le magamon, hirtelen kinyitódik az ajtó, majd hangos csapódással bezáródik. Mikor észrevesz engem az illető, felhúzott szemöldökkel mered rám.

- Te ki a gyász vagy? – üdvözöl nem túl udvariasan, amin eléggé felhúzom magam, mivel utálom az olyan bunkó embereket, akik egyáltalán nem ismernek, mégis arcoskodnak.  

- Talán kezdhetnénk az ismerkedést egy köszönéssel vagy egy bemutatkozással, nem vagyok a haverod, szóval legyen benned annyi, hogy nem is beszélsz velem úgy.

Még jobban kinyitja az így is tág egérszemeit, majd koromfekete, szög egyenes haját hátradobja, és előveszi a táskájából a sminkkészletét. – Ahhoz képest, hogy valószínűleg te vagy az új csaj, eléggé hamar nagyra nyitottad a szádat.

- Na, most állíts magadon! – tör fel belőlem egy halk, hisztérikus nevetés. – Pontosan leszarom, mióta vagyok itt, akkor sem kell verni magadat, és bunkó parasztnak lenni a másikkal. Ezzel be is fejeztem a témát. – intek a vállam fölött, majd beléfojtva a szót rácsapom az ajtót. Jól kezdődik az egész napom, sikerült kifognom rögtön egy nagyszájú picsát, akivel gyors „szócsatába keveredtem”. Fejemet megrázva lezárom magamban is az egészet, és beállok a pult mögé.

Magam elé vetítem a beosztást, amit még otthon futottam át gyorsan, hogy képbe legyek. Ha jól emlékszem, ma és holnap délelőttös és délutános leszek, pénteken éjszakás a buli miatt, szombaton pedig szabadnap lesz mindenkinek, mivel kibérelik a helyet reklámforgatásra. Szóval, öt óráig leszek én, azután pedig jön a váltás.

Fáradtan fújom ki a levegőt erre gondolva, hiszen nem igazán így terveztem a nyaramat; nem akartam melót vállalni, éppen elég volt Los Angelesben a kaszinóban dolgozni, ahol eléggé sok pénzt kerestem, viszont ez mind el is fog költődni a bentlakásos suli havidíjaira és az alapvető szükségletek költségére, amint elkezdődik az egyetem. Amit pedig ebben a három hónapban összekaparok, félreteszem, hátha még jól fog jönni a későbbi időszakban.

- Mit adhatok? – varázsolok egy fáradt mosolyt sápadt arcomra, majd előkapom magam elé a mellettem lévő jegyzetfüzetet, s felpillantok, várva a válaszra.

- Egy vaníliás croissantot, egy forrócsokit, és egy sonkás szendvicset.– a tollat megfogva felfirkantom a vendég rendelését, majd a második szónál felpillantok.

- Itt fogyasztod? – Fejrázással jelzi a nemlegességet, így letépek egy csomagolópapírt és beleteszem a croissantot, aztán a már előre becsomagolt sonkás szendvicset beledobom a zacskóba. Egy műanyag pohárba töltök kakaót, ráhelyezem a tetejét, melléteszek egy szívószálat, majd beütöm a gépbe az árakat…

…………………………………………………………………………..

Délutánra meglepően beindult a forgalom. Még enni sem volt időm, hiszen folyamatosan csak jöttek-mentek az emberek, és a fárasztóan idegesítő vénasszonyok, akiket minden érdekelt, de volt, aki még sztorizgatni is kezdett velem valami idióta pletykáról, miszerint Mayville-nek a volt polgármestere azért mondott fel, mert kiment valami olajgyároshoz luxuskurvának. Őszintén szólva nem érdekelt, de mosolyogva bólintgattam, s hiába lefárasztottak, még öt óra előtt 10 perccel nem kergültem az őrületbe. 

- Megjött a váltás – trappol ki nagy vigyorral az arcán egy szőke hajú csaj, s amit legelőször észreveszek rajta, az-az, hogy kezén egy hatalmas lila folt virít, véraláfutással. Közvetlen természetétől és kedves kisugárzásától rögtön szimpatikussá válik, így én sem csinálok úgy, mintha egy idegennel állnék szemben.

- Hála istennek – sóhajtok megkönnyebbülten, miközben kioldom a kötényt és ledobom magamról.

- Melody vagyok – nyújtja felém a kezét, amit gyengéden megrázok, ahogyan azt illik.

- Adaline – mosolygok rá, majd helyet cserélünk, így ő kerül a kiszolgálópulthoz.

- Na és, milyen volt itt az első nap? – kérdezi, miközben előredönti a fejét, hogy haját össze tudja fogni.

- Igazából a második, hogyha beleszámítjuk a próbaidőt is. De egyébként, egész jól ment – felelem vállat vonva.

- Szombat este nem ezt fogod mondani. Kivéve, ha szereted a részeg pasikat nyomulni, na meg a sok törött poharat takarítani, kizavarni az embereket záráskor… - sorolja lelkesedés nélkül.

- Igazából már dolgoztam egy trógerféle kocsmában, szóval annál rosszabb nem lehet. Egyébként, itt hol szoktak lenni a bulik? Mármint, itt az asztaloknál? Vagy, hogyan? – nézek körbe értetlenül a szűk helyiségben, ami éppen öreggel van tele, miközben újságot olvasnak és kávézgatnak. El sem tudom képzelni, hogy egy ilyen kulturáltnak kinéző hely péntek és szombat este hogyan változik át egy „csatatérré”.

- Nem, nem itt. Az lenne még szép – nevet fel. – A szint alatt szoktak lenni, vagyis a pincesorban. Ott van egy bárpult, székek, kanapék, táncparkett, mosdó… és ilyenkor ez a fenti rész sosincsen nyitva. Igazából azért érte meg David-nek mindkét dologba belekezdenie, mivel ez az egyetlen olyan hely, ahol így el tudnak lenni az emberek. Akármennyire kicsi is Mayville, sok benne a fiatal, akik anno átkozták az életüket, amiért ilyen kihalt helyre születtek, de mióta megnyitott a pincesori részleg, van hol elütni a hétvégi estéket. Tök jól meg van csinálva, neoncsövek a falon, villogó fények. És azért nem unják meg, mert mindig történik valami. Van, amikor sztárfellépő jön, van, amikor különféle idióta versenyek vannak, amiken szakadni lehet, na és persze hozat ide jó pénzért táncosokat… khm, ribancokat – mondja az utolsó szót halkabban. Szépen felvázolta nekem, hogy mi hogyan merre hány méter, kicsit talán bő szavúan is.

- Értem – nyögöm ki egy mosoly keretében. – Szeretsz itt dolgozni?

- Őszintén? Nem. De sajnos rászorulok, nincs más lehetőségem.

- Hát, de miért? – kérdezem csodálkozva, de közben eszembe jut, hogy pár perce ismerem a csajt, nem kellene ilyen szinten érdeklődőnek lennem, hiszen én sem szeretem, ha azok velem. – Szólj rám, ha ez nem publikus. – teszem hozzá.

- Igazából semmiféle titkolnivaló nincsen benne, mindenki ez pletykálja, előbb-utóbb neked is a füledbe fog jutni. Most ez itt a téma – sóhajt fel keserűen, miközben nekidől a pultnak és maga mellé dobja a kendőt, mellyel az előbb a poharakat törölgette. – Volt egy nagyon csúnya hiba, amit elkövettem. A legjobb barátnőmnek a barátjával kavartam a háta mögött, miközben nekem is volt valakim. S mivel ez később kiderült, utcára kerültem, ugyanis nem az én házamban éltünk. A családommal e miatt a fiú miatt vesztem össze, mivel nem akarták elfogadni, így 17 évesen lázadó módomra összeszedtem a cuccomat és elszöktem otthonról. Írtam egy levelet, hogy ne keressenek, utálom őket, és tényleg nem érdekelte őket, hogy mi van velem. Azóta sem beszéltünk, tehát rájuk nem támaszkodhattam. Így ott maradt David, a régi jó barátom, aki kisegített a bajból, úgy, hogy itt kell dolgoznom, és a fizetésemnek csak a 20%-át kapom meg, de teljesen ingyen biztosít nekem egy gyönyörű albérletet. Nagyon hálás vagyok neki ezért, s mivel tudom, hogy számít rám, mivel jó munkaerő vagyok, nem is fogom cserbenhagyni. Röviden ennyi. – magyarázza úgy, mint aki szégyelli, amit csinál. S van is mit ezen, de persze ezt nem említettem meg egy szóval sem – na, meg amúgy sem én vagyok a szentek szentje, tehát semmi jogom ítélkezni bárki felett.

- Hát… szar helyzet. – Összesen ennyi telik tőlem megint, így lassan kezd kínossá válni, hogy ő ennyit magyaráz és beszél, míg én alig.

- Na és, te hogy-hogy itt dolgozol? – tereli rám a témát gyors váltással. Nagyot sóhajtva rögtön rá akarom vágni, hogy ez egy „hosszú történet”, de akkor a válasza egyértelmű; „ráérek”. Meglep, hogy ennyire nyíltan beszél nekem a történetéről, a hibájáról, és a David-el való kapcsolatáról. Viszont sosem dőlök be egyetlen embernek sem; általában nem szoktam hagyni, hogy egy megismerkedéssel rögtön kitálaljam a fél életemet, csak mert a másik fél már ezt megtette. Az-az ő dolga, ha túlságosan bőn válaszol a kérdésemre, de én soha, semmilyen körülmények között nem szoktam megbízni olyan személybe, aki még nem bizonyított. Tehát, ha sértődés, ha nem, hamar lezárom ezt a témát.

- Anyukámhoz jöttem a nyárra, és ide intézett nekem melót, ezelőtt még sohasem jártam itt.

- Ó, értem. Ez esetben, ha gondolod, holnap elmehetnénk valahova. Például, körbevezetlek Mayville-ben, úgyis egyszerre végzünk négykor – ajánlja fel társaságát. Természetesen nem utasítom el, hiszen az égvilágon semmi dolgom nincsen azon kívül, hogy délutános és délelőttös leszek.

- Az jó lenne – tűröm el a széthulló tincseimet a fülem mögé egy apró mosoly kíséretében, majd a karórámra pillantok. – Viszont nekem mennem kell, hagylak dolgozni.

- Menjél is, nem igaz, hogy nem látod, mekkora forgalom van – mutat körbe nevetve a helyen, ahol összesen már csak két ember tartózkodik. Vigyorogva megrázom a fejemet, majd elköszönök tőle, és kilépek a bejárati ajtón, ahol rögtön megcsap a csípős időjárás és bepirosodik az arcom.

…………………………………………………………………………..