Injury - Halálra ítélt szerelem

Drága olvasóim!

Megérkeztem a második fejezettel, a „megbeszélt” időpontban. Nem is fűznék hozzá sokat, csupán annyit, hogy köszönöm szépen a két kommentet és a nyolc tetszik pipát is, na meg a két nem tetsziket is – a lényeg, hogy az illetők legalább véleményt nyilvánítottak.

Jó olvasást!

2. Fejezet – Sziklánakkell lennem

„A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki sem, hogy ne féljek a sötétben.

Mert a veszély a képzelet játéka.”

…………………………………………………………………………..

- Mondd el! – bíztat hatodszorra, sikertelenül. – Gyerünk már!

- De mit? – Csak az éjjeli lámpák világos fénye vetődik be az ablakon keresztül, és a lámpa lágy fényétől látom homályosan az orrom hegyét. Kabátomat szorosan összehúzom magamon; talán így el tudom tettetni, hogy nem reszketek a félelemtől, csupán nagyon fázom.

- Hogy mit láttál! Mit láttál aznap este? – emeli fel kicsit a hangját a nyomozó, mire összeszorítom a szememet, mivel majdnem a sírás határán álltam. Csodálkozom, hogy türelmetlenségében még nem rúgta fel rám az asztalt. Én vagyok az egyetlen, akiről meg vannak győződve arról, hogy szemtanú volt, s így reagálnak arra, hogy nem tudok semmit.

- Esküszöm… Esküszöm, hogy fogalmam sincs, mi történt velük, hogy hogyan tűntek el, hogy kik és miért tették ezt! Én is pontosan annyit tudok, mint maguk. Ezen mit nem lehet felfogni, hányszor mondjam még el?– válaszolok felháborodottan, könnybe lábadt szemekkel. Legszívesebben kitálalnék mindent, de nem tehetem. Ezzel triplán bajba sodornám magamat is; életfogytiglanra ítélnének a börtönbe, és ott ölnének meg, vagy nem kerülnék, - amire iszonyat kevés az esély - de az biztos, hogy egy fellógatott fán találnának meg szétkínozva.

Nagyot sóhajtva a jegyzetfüzetre terelődik a férfi tekintete, és gyorsan körmölni kezdi azt a „sok” információt, amit tőlem hallott az előbb. Az ajtó két oldalán álló rendőrök üveges tekintettel kinyitják nekem az ajtót, ami azt jelenti, elmehetek. Miközben felállok a székről, megigazítom a kabátomat. Kényelmetlenül érzem magam, hiszen az összes szem az én mozdulataimat vizsgálja. Gyors léptekkel kisétálok az ajtón, majd a baloldalon lévő folyosóra tévedek. Az egész épület kihaltan álldogál a némaságban, csak a cipőm kopogása töri meg azt az irtózatos csendet.

Az utcára kilépve egy hatalmas szél fúj meg, így rögtön összegombolom a szövetkabátomat, és hátracsapom előrefújt hajamat. Elindulok a járdán, hátha találok egy taxit és nem kell a tömegközlekedést választanom, de öt perc után úgy érzem, muszáj lesz. Mutatóujjammal remegve megtörlöm a szemem alatti részt, ami teljesen fekete az elkenődött sminkem miatt, majd elmegyek a legközelebbi buszmegállóhoz, és megnézem a járatát. Ami nekem jó, az leghamarabb negyed óra múlva jön, így nagyot sóhajtva összedörzsölöm hideg kezemet, majd összeteszem, és meleg leheletemet ráfújom. Most veszem észre, hogy mikor bementem a rendőrségre, még színtiszta kék volt az ég, de most, hogy kijöttem, már a hold is feljött és elhomályosodott minden. Egy lélek sem mászkál a járdákon, az összes bolt ajtaján nagy betűkkel ott virít a „zárva” felirat, s kezeim már teljesen megfagytak a széltől.

Még mindig sokk alatt állok, világéletemben utáltam rendőrségre járni; mikor tizenegy éves voltam, egyszer kijöttek a házunkba, s kihallgattak engem, mivel egyik barátnőm bolond anyja feljelentett egy hajléktalant, aki droggal kínált minket. Már akkor is remegtem, pedig egyáltalán nem volt mitől félnem, s ezt most sem nőttem ki; rettegtem, annyi különbséggel, hogy sajnos volt is miért.

Hirtelen egy olyan érzés támad bennem, mintha valaki tekintetével lyukat égetne az oldalamba. Ijedten kapom jobbra a fejem, majd balra, s az utóbbinál úgy is maradok, ahogy vagyok; megdermedve, felsikoltva. Majd összeesve.

Gyors sebességgel ülök fel az ágyamba, levegő után kapkodva, kivörösödött arccal. Homlokomon az izzadságcseppek feltűnően gyöngyöződnek, rémült kisugárzással nézek körbe a kanapén, és legnagyobb örömömre tudatosul bennem, hogy ez nem a valóság volt, s nem fenyeget ilyen veszély. Pedig ha álmodom, mindig tudom, hogy ez csak álom, s valószínűleg nemsokára felébreszt a telefonom, vagy bármilyen zaj. Ez most nem ilyen volt, annál sokkal jobban átéreztem, a valóság tudata villámcsapásként söprődött át rajtam.

Az órára pillantok, aminek hosszabbik mutatója vészesen közelít a hatos számhoz. Valószínűleg azért ébredtem fel ilyen korán, mert tegnap már hét órakor ruhástól bezuhantam az ágyba, s azóta felkelés nélkül aludtam, de lehet a rémálom is az oka. Fogalmam sincs, de nem is érdekel; megpróbálom elfelejteni, s a lehető legjobb kedvvel kezdeni a napot.

A fürdőszobában a szennyesbe dobálom az összes rajtam lévő ruhát, majd beállok a zuhanyzóba, és megengedem a meleg csapot, teljesre tekerve. A kedvenc málnás tusfürdőmből nyomok egy keveset a kezemre, majd szétkenem magamon, s beszippantom a forró gőzének kellemes illatát, aminek párája fokozatosan rárakódik a zuhanyzó ajtajára. A forró vízcseppek lefolyása olyan hatást vált ki bennem, mintha a testem újraéledne meghalt állapotából.

Miközben kilépek a zuhanyzófülkéből, testem elernyed, s látásom elsötétül, mintha megvakulnék, majd szépen fokozatosan kiélesedik, s visszanyerem rendes tartását is. Hideg vizet csapok az arcomra, mielőtt megtörölköznék, majd a testápolóval leszedem a rajtam maradt elkenődött sminket.

- Jó reggelt kisasszony – ront be hozzám anya, minek következtében majdnem a szemembe kerül a krém, ami eléggé fájdalmasan csípni tud.

- Hát te? – nézek rá meglepődve, miközben adok arcának mindkét oldalára egy puszit, és szorosan megölelgetjük egymást. – Azt mondtad, hogy csak jövő héten jössz.

- Úgy volt, de siettem vissza hozzád – mosolyog rám kedvesen, még mindig szorongatva. – Nagyon hiányoztál! – Tipikus, hogy az utóbbi egy évben mennyire ragaszkodik hozzám, de bennem még mindig begyógyítatlan seb az, amit tett a családdal, de jelenleg apámra még mindig ezerszer jobban haragszom, mint rá. Sohasem volt tökéletes a szüleim kapcsolata, de amikor kiderült apáról, hogy súlyos beteg, fogta a bőröndjét és lelépett ide, Kanada déli részére, egy eldugott völgybe. Viszont, mikor ez megtörtént, olyan dolgokat csináltam, amiket nagyon nem kellett volna, mégis rengeteg pénzt kaptam érte, s ez elvileg elegendő volt apa műtétjére és gyógyszereire, de mikor ezt megkapta, ő is lelépett. Mikor fel akartam hozni ezt a témát anyának, hallani sem akart róla, így jelenleg nem tudja azt, hogy mekkora nagy hülyeséget követtem el azzal, hogy hittem neki és éjszakákat átsírtam, hogy vajon túléli –e. Jelenleg csak bűntudata van még mindig azért, mert meggondolatlanul ilyen helyzetben hagyott engem, s próbálja ezt mindenféle kisebb-nagyobb dologgal minél hamarabb jóvátenni.

- Nahát, akkor nagyon örülök neked. Menjünk le a nappaliba, főzök egy kis teát – ajánlom fel neki kedves mosollyal, amire bólintással jelzi beleegyezését.

Hajamat gyengéden jobb vállamra csapva öntök vizet a kannába, majd meggyújtom a gáztűzhelyet, és óvatosan ráhelyezem. Anya a kanapén üldögélve, a kifúrt falon át nézi tevékenykedésemet a konyhába, miközben én lábujjhegyen állva kutatok a felső szekrényben, hogy megnézzem, milyen ízek közül válogathatunk.

- Citrom, dinnye, körte, vagy erdei vegyes? – sorolom fel a dobozon látható képek alapján a választékokat, de mikor felpillantok, anya végtelenül mosolygós arcával találkozom. – Mi az?

- Semmi, csak annyira megváltoztál egy év alatt. Komolyabb a tekinteted, másabban beszélsz, de ezt elmondani sem tudom. Egyszerűen azt érzem, hogy más vagy.

- És az baj?

- Egyáltalán nem – néz rám kedvesen, de ha jobban megfigyelem, az a tekintet inkább büszkeséget sugároz felém. Hangja elcsuklik, szemeibe pedig könny gyűlik, miközben magában motyogja a szavakat, amiből természetesen semmit nem értek.

- Sohasem fogom magamnak megbocsátani, amit csináltam… hogy ilyen szinten a lelkedbe gázoltam. – A pár másodperccel ezelőtti vidám arca most szomorúságba és bűnbánásba torkollik annak ellenére, hogy ezt már pár nappal ezelőtt, az érkezésemkor teljes egészébe átrágtuk.

- Kérlek, hagyjuk már ezt – nézek rá rosszallóan, mire kérdően néz rám. Olyan, mintha szemrehányásként vette volna ezt a mondatomat, ezért kiegészítem. – Már ezt megbeszéltük, nem? De! Szóval, felejtsünk már el mindent. Itt vagyok, csak neked, egy egész nyárra. Szerinted azért jöttem ide, mert annyira haragudnék rád? – Nem, egyáltalán nem ezért. Gyűlölöm, teljes szívemből, viszont ő volt az egyetlen lehetőségem. Muszáj megjátszanom magamat, s ez menni is fog, talán ebben vagyok a legjobb.

A kiszolgálópultban Melody már teljes erejével koncentrálva ütögeti a gépbe az árakat, fapofával az arcán, viszont mikor feltekint és meglát, megkönnyebbülve küld felém egy mosolyt, én pedig intek neki. Bemegyek az öltözőbe, majd készbe vágom magam, és beállok mellé.

- Na, akkor áll még a mai nap? – kérdezi meg reményteljesen, felém fordulva. Rögtön leszűröm belőle azt, hogy imád megismerni új embereket, és szüksége van a társaságra. Reménykedik abban, hogy talán lesz egy olyan, aki végre megérti őt, és nem fog csalódni. Érzem, hogy ez így van. Mindig is jó emberismerő voltam, s mindig is beváltak a gondolataim, amiket egy adott személynek a szavai hangsúlyozásából, tekintetéből szűrtem le, valószínűleg ez most sincs másképpen.

- Megbeszéltük, nem? – mosolygok rá csábosan, amolyan viccesen kérdő fejjel. Helyeslően bólint egyet, majd a pénztár felé fordul, ahol egy vevő éppen most szólította meg.

- Valahogy már most megutáltam a vendéglátós munkát – sóhajtok fel halkan motyogva magamban, miközben eltörlök egy borospoharat, és felhelyezem a polcra.

- És még csak ez a második napod.

- Harmadik – javítom ki szintén nyűgösen, mire nekidől a pultnak és nekitámaszkodik, miután kiszolgálta a vevőt.

                                  …………………………………………………………………………..

Miközben azon a lépcsőn állok, amely felvezet a kávéház ajtajához, Melody azzal küszködik, hogy a kulcsot belehelyezve a zárba végre sikerüljön elfordítania beletörés nélkül. Nagy sóhajok követik próbálkozásait, mire hátrébb lép és keresztbe teszi karjait. Majd újra nekiesik, mint akinek az élete múlik rajta.

- Ez a kurva zár. Már ezerszer mondtam Davidnek, hogy cserélje ki. Azóta sem cserélte – bosszankodik, mire odalépek hozzá és ő hagyja, hogy megpróbáljam. Egy könnyed mozdulattal elfordítom benne egyszer, majd biztosításképpen még egyszer, s vigyorogva fordulok a béna lány felé.

- Szerintem meg csak te vagy szerencsétlen – nevetek fel, majd a kezébe célzom a kulcscsomót és eldobom. Melody kezei össze-vissza járnak, míg végül a kettő között esik a földre egy csörrenéssel, én pedig még szebben rámosolygok. – Cáfold meg amit az előbb mondtam. Nem fog sikerülni.

- Az a helyzet… hogy tényleg nem.

Körülbelül egy fél órája indultunk el sétálni, de azóta is csak a szántóföldeket és a kukoricást csodálhattam meg, semmi mást. A teraszomból sokkal szebb a kilátás, mint ezen a kevéske utcán járva, de mikor megkérdeztem, hogy hova megyünk, egy halk pisszenés volt a válasz, s új témára terelődtünk.

Az elmúlt időben, amit Melody-val együtt töltöttünk, rengeteget dolgot kiveséztünk. Megtudtam, hogy milyen zűrös gyerekkora volt. Az apja folyamatosan bántalmazta és terrorizálta őket, majd mikor tizennégy éves korában addig fajult ez, hogy halálra verte az anyját, ő és a testvére árvaházba kerültek. Két évet töltöttek ott, mivel később egy olasz származású házaspár örökbe fogadta őket, de mint kiderült, csak az utánuk járó pénz miatt. S ugyebár ezután elszökött onnan egy fiúval, akit később megcsalt, így most felszolgálóként dolgozik David kávéházában.

 A csevegésünk témája automatikusan váltakozik, egytől a másikra, miközben hirtelen egy olyan kényes dolog kerül szóba, amiről nem szeretnék beszélgetni. Se vele, se mással. 

- Na és, neked van barátod? – teszi fel a kérdést, s egyáltalán nem tart attól, hogy esetleg nem válaszolok rá olyan szívesen.

Mély levegőt véve az égbe emelem a tekintetem, hogy rögtön felszívódjon az a kevéske könny, ami behálózza a szemem külső rétegét.

- Volt, nem is olyan rég.

- És mi történt vele? – Valahogy nem akar leesni neki, hogy ez nem amolyan „szakítottam vele, mert meguntam”, vagy „megcsalt és nem bíztam meg benne többet” történet. Annál sokkal bonyolultabb. Bár honnan is kellene tudnia? Nagyon szívesen elmennék most innen, haza a takaróm alá, fülhallgatóval a fülemben a lassú zenékbe feledkezni, de nem tehetem ezt többet. Sziklának kell lennem, amit nem tud elsöpörni egyetlen óceánból jövő nagyobb vagy kisebb hullám.

- Meghalt – válaszolok kérdésére egy fájdalmas mosoly keretében, mire szemei kiguvadnak, és ijedt tekintettel, bocsánatkérően néz rám.

- Én… nagyon sajnálom, nem tudtam – mentegetőzik, mire csak halványan mosolyogva rálegyintek.

- Felejtsük el! Nem történt semmi.

Pár perc sétálás után egy fákkal, bokrokkal díszített, kavicsos utakkal és padokkal teli parkba érkezünk, ahova rögtön leülünk a dús fűbe miközben csodáljuk a különleges nyugalmat. A hangos madárcsicsergés majd elnyomja a messzi utcákon lévő építkezés hangját, a nap csodálatosan süt, s az árnyék a fűzfa alatt, ahol vagyunk, kellemes hűvösséget sugároz. A komolyabb társalgás az utóbbi fél órában véget ért, és előjött a rengeteg hülyeség, amitől az alhasam már fájdalmasan szorított, és a fejem lüktetett, de szerencsére nem sokáig, mert már a sok nevetéshez hozzászoktam, és nem hirtelen jön.

Ez a lány egy igazi őrült energiabomba, akivel bármiről ellehet beszélgetni. Nem vág idegesítően a szavadba, ha beszélsz, nem unalmas, nem mellesleg megértő. Úgy érzem, a mai nappal nem fog véget érni ez a kapcsolat ami alakul közöttünk, mivel rengeteg programot ajánlott fel, amit lehetetlenség elutasítani. Ki tudja? Talán nem is volt olyan rossz ötlet Mayville, mint amilyennek az elején képzeltem.